Midőn Orbán Viktor és Parragh László párás tekintettel és nagy egységben jelentette be a duális szakképzés kiépítését már sejteni lehetett, hogy baj lesz, mivel egyik férfiú sem az oktatás és a tudás értékét feldícsérő  nyilatkozatai miatt lett közkedvelt. Köllő János részletesen bemutatta, hogy miért kockázatos szakmailag a magyar szakiskolában a duális rendszer bevezetése.  És persze rövidest kiderült az is, hogy holmi kicsinyes pénzügyi szempontok is megbújnak a nagy elvi átszervezés mögött.

Rögtön látszott, hogy a szakképzési "reform" egyik kritikus pontja a szakiskolába járok közismereti képzése lesz. A szakiskola éppenséggel eddig sem volt túl sikeres az általában komoly iskolai kudarcok után, hiányos alapképzettséggel érkező tanulók közismereti felzárkóztatásában. Világos volt, hogy a négy év helyett háromra csökkentett képzési időben valószínűleg még kevésbé lehet majd világot gyújtani a tanulói elmékben. A köznevelési törvény felette kaotikus vitájában hosszasan vitatkoztak még arról is, hogy  a tanítási idő minimum, vagy maximum egyharmadát kell közismereti képzésre fordítani.

Mostanra viszont a szép szövegek lassan testté lesznek. A két kis kedvenc, a gyorstalpaló szakiskola és a mindennapos testnevelés frigyéből fölötte randa utód keletkezett, az új szakiskolai tantervi ajánlások. Ezek szerint az összesen heti 12 közismereti órából 5-öt elvesz  a testedzés, 1-et a "közösségépítés", tehát a maradék 6 órán osztozik az idegen és a magyar nyelv, a matematika,  a társadalom- és természetismeret és minden más, amire a leginkább kétkezi munkát végző szakinak is szüksége van. Ezek az időkeretek sokkal alacsonyabbak, mint amilyenek a Kádár korszak szakmunkásképzőiben voltak valaha.

Az még a kerettanterv készítői számára is gyanús lehetett, hogy ez így szakmailag kicsit nehéz lesz, de ezt a problémát ügyesen megoldani vélték azzal, hogy előkeresték a fiók aljából az eddig elátkozott modern pedagógiai módszereket. Így aztán képregény és filmkészítést, sőt blogolást javasoltak a jövő kőműveseit oktató pedagógusoknak. Ezek persze gyakran valóban roppant hasznosak és eredményesek lehetnek, de éppen az alapképességek pótlására csak akkor hatékonyak, ha megfelelő idő és szakértelem áll rendelkezésre. Éppen ezek fognak leginkább hiányozni az új szakképző izékből (iskolának nem nevezném már őket).

Az már csak hab a tortán, hogy a kormányzat osztályzásfetisiszta hajlamai ellenére még a felelés és dolgozatírás tilalma is szóba került, nyilván, hogy minél kevesebb derüljön ki az így oktatott tanulók tudásáról. Ezt a hírt aztán az oktatásfejlesztő igazgatója rémülten cáfolta.

A jövő szakmunkása tehát izmos felkarját heti öt testnevelés órán valamint üzemi gyakorlatokon edzi, viszont írni, olvasni, számolni vagy éppen a világban eligazodnia nem nagyon kell tudnia. Az új szakképzési rendszerben végzettek tehát egész életükben esélytelenek lesznek arra, hogy  tovább tanuljanak, előre lépjenek.

 Ha ettől nem lesz vonzó a szakképzés, akkor semmitől.