Egy kormány kiindulhat abból, hogy nekünk nem diktálnak Brüsszelből, de akkor férfiasan ki kell mondani: Magyarországon nem az oktatás fejlesztésének folytatása, hanem a leépítése a fő gazdasági és társadalmi hajtóerő. Az viszont cinkes, ha az európai fórumokon lelkesedünk,utána meg itthon pont az ellenkezőjét csináljuk.

A blog olvasói már hozzászokhattak, hogy időnként adatokat húzok elő a mellényzsebemből, hiába a TTK-s vér nem válik vízzé.  A mostaniak különösen érdekesek: az Európai Bizottság által közzétett "oktatási célkitűzések" arra is módot adnak, hogy felmérjük, jó irányba haladt-e a magyar oktatás az elmúlt években. A jelentés sajtóközleménye.

Az alaptörténet az, hogy Unió 2003-ban rádöbbent, hogy bár az oktatáspolitika nemzeti hatáskör, a versenyképes és szociálisan összetartó tartó Európáról vallott álmok a világbéke sorsára jutnak, ha nincs előrelépés legalább néhány fontos oktatási területen. Nosza ki is tűztek a 5 célkitűzést. Ezek nem kötelezőek, de a tagállamok erős ajánlásnak tekintik őket. Amikor aztán 2009-re kiderült, hogy bár van előrehaladás, a célokat nem érik el, akkor jó uniós szokás szerint kitolták a határidőt 2020-ra, viszont megemelték a tétet is: immár nem 5, hanem 7 indikátort tűztek ki.

A mostani jelenség tulajdonképp a 2000 és 2008-2009 megtett utat fogalja össze. Ezért a Magyarországra vonatkozó adatok egyaránt minősítik az első fideszes és a szocialista-szabbademokrata kormány oktatáspolitikáját. (Mint korábban írtam, a stratégia célok szempontjából nem volt köztük drámai különbség).

És ez a bizonyítvány egyáltalán nem rossz. A  jelentés összehasonlító táblázatai.Magyarország két területen, az óvodába járó 4 év felettiek és az érettségizettek arányában korábban is a cél környékén járt, három területen pedig jelentősen javított: a korai iskolaelhagyók és az olvasási nehézséggel küzdők aránya az elvárt szintre csökkent, hála a tankötelezettség kitolásának és a kompetencialapú programoknak. Jelentősen nőtt a felsőfokú végzettségűek aránya, bár még mindig elmarad a kívánatos 40%-tól, de a nagy létszámú felsőoktatási korosztályoknak köszönhetően vélhetően belátható időn belül eléri azt - persze csak akkor, ha addig nem törik meg  trend.

Bonyolultabb a helyzet a műszaki és természettudományi oktatásba járók arányával. Bár itt is van előrehaladás, és ez eléri a kitűzött célt, de ez sovány öröm, mert ez a fejlődést az uniós átlagnál is kisebb. Még rosszabb a helyzet a felnőttoktatásban, ahol a kívánatos 15 % helyett 2,7% vesz csak részt képzésben, így aztán a roppant patinás élethosszig tanulós hagyományokkal rendelkező Románival és Bulgáriával osztozhatunk az utolsó helyeken.

Okos kormány ebben a helyzetben boldogan aratná le a babérokat és dolgozna ki a programot a folytatásra. De a mi oktatási kormányzatunk inkább lelkes. Így aztán az épp aktuális elképzelések (már amennyire még egyáltalán vannak ilyenek) inkább rontják, mint javítják a helyzetet.

Örvendetes kivétel az óvoda, ahol a kormányzati szándék összhangban áll a kitűzött céllal, bár az eszköz hatásossága vitaható (lásd a korábbi posztot és különösen a kommenteket). Az viszont erősen kétséges, hogy az államilag finanszírozott helyek arányának csökkentése mondjuk a bölcsészeknél valóban növeli a természettudományos képzés népszerűségét. (Több itt) Nincs adat arra, hogy anno a foci betiltása fellendítette volna az angol íjászatot.

A többi területen nyilvánvaló az ellentmondás. A tankötelezettség csökkentése direktben termeli a korai iskolaelhagyókat, a ismeretalapú kötelező tantervek bevezetése, a nem szakrendszerű képességfejlesztés megszüntetése és az uniós források elzárása pedig tönkreteszi az olvasási képességek fejlesztését. A kormány a  középiskola helyett a zsákutcás szakképzésbe tereli a diákokat, és az sem kérdés, hogy az állami finanszírozású helyek számának csökkentése és a költségtérítés Himalája szintjére emelése nem fogja növelni a felsőfokú végzettségűek számát. Végül egy terülten folytatja a kormány következetesen elődei politikáját: a felnőttképzés fejlesztésére most sincs erős szakmai program.