Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akit időnkét elárasztanak kevéssé kulturált kommentelők cigánybűnőzés cimkéjű szeméttel.

Most viszont valaki (nyilván, mert nem értette az illető mi ez) igazán érdekes holmit küldött. Eredetijét itt megtaláltam

Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akit időnkét elárasztanak kevéssé kulturált kommentelők cigánybűnőzés cimkéjű szeméttel.

Most viszont valaki (nyilván, mert nem értette az illető mi ez) igazán érdekes holmit küldött. Eredetijét itt megtaláltam

"Balogh Virág: Iskolalátogatás, 2005

Egy félév eleji szemináriumon lelkesen újságolta fiatal tanárnőnk, hogy több iskolalátogatáson is lehetőségünk lesz részt venni különböző típusú iskolákban. És volt egy utalása valami speciális iskolára is, de nem bocsátkozott részletekbe, csupán sejteni lehetett, hogy mit ért ezen. Gondoltuk, hogy egy valamilyen szempontból különlegesnek számító iskolába is el fogunk jutni, így lelkesen vártuk az iskolalátogatásokat.

Néhány hét múlva elkezdődött a program. Az iskolába indulást egy rövid felkészítés előzte meg, szó volt a megfigyelés szempontjairól, az aktuális intézményről, az ott uralkodó légkörről. Figyelnünk kellett a gondolkodást, problémamegoldást igénylő feladatokra, a gyerekek társas kapcsolataira, a diákok motiváltságára, az életkori sajátosságokra, a lányok és fiúk közti különbségekre.

Az első néhány iskolalátogatás után már egész jól „belerázódtunk” az órák külső szemlélő szempontjából való megfigyelésébe. Ekkor érkezett el az idő a „különleges” iskola felkeresésre, természetesen a szokásos megelőző felkészítéssel gazdagítva tudásunkat és empatikus készségünket. Ugyanis az utóbbira is szükség volt, mivel az intézmény, ahova készültünk, az olykor csak „cigány iskolaként” emlegetett általános iskola volt. Tanárnőnk jól sejtette, hogy csoportunk, bár várhatóan előítéletek nélkül, mégis kissé megosztva fogadja majd a hírt. A látogatást megelőző felkészítés során megtudtuk, hogy az intézménybe nem kizárólag roma fiatalok járnak, de ők teszik ki az iskola tanulói létszámának többségét. Felkészítette csoportunkat arra is, hogy az intézmény légköre nem ideális. Mivel tanárnőnk több ízben járt már ebben az iskolában, elmondta, hogy készüljünk fel arra is, hogy a legtöbb iskolára nem jellemző „iskolaszagot” fogunk érezni, számítsunk rá, hogy a „fegyelem” könnyen új értelmezést nyerhet. Végül egy csütörtök reggel elindultunk a „cigány iskolába”.

Az első meglepő esemény még az odafelé vezető úton ért minket. Egy harmadik osztályos forma (nem roma) kisfiú oldalgott mellénk, és sorra kérdezte mindegyikünket, hogy nem tudnánk-e adni esetleg egy kis aprót. A kölyök némi „fémmel” gazdagodva egy darabig velünk folytatta az útját, így derült ki, hogy ugyanoda tartunk. Ő aztán beszaladt az egyik közeli boltba. Az iskolába érkezéskor egy csapat ordítozó gyerekkel találkoztunk, akik a portással nem éppen emberinek mondható hangon beszéltek, mivel megkérdezte tőlük, hogy miért nem mennek már be az osztálytermükbe, pár perc múlva kezdődik az első óra. Mindenesetre mi a kijelölt osztálytermek felé vettük az irányt, kisebb, öt-hat fős csoportokra szakadva. Beültünk a terem végébe, egy hetedikes osztály termébe, ahol legfeljebb nyolc tanuló volt, és vártuk, hogy kezdődjön a tanítás.

Becsöngetés után azonban még mindig csak az a nyolc gyerek rohangált a teremben. Pár perc késéssel megérkezett egy negyven-ötven év körüli tanárnő, aki minden felháborodás nélkül konstatálta az aktuális létszámot, és közölte a tanulókkal, hogy akkor ma is majd csak a második vagy harmadik órán kér jelentést, akkorra talán megérkeznek a hiányzók is. Ezzel elkezdődött az első foglalkozás, a rajzóra. A diákok a perspektivikus ábrázolást gyakorolták, néhány kocka ábrázolása volt a feladat. Az első lépés a rajzlap megfelelő elhelyezése volt. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a diákoknak komoly problémát jelentett ez a feladat. Végül is röpke tíz perc után sikerült mindenkinek a megfelelő irányba fordítania a lapot. Elkezdték rajzolni a kocka alsó lapját, a tanárnő monoton kedvetlenséggel magyarázta, mikor kell függőleges, mikor vízszintes vonalat húzni. Amikor először hangzott el a „derékszögben” kifejezés, a gyerekek ismét kíváncsian meredtek tanítónőjükre, hogy vajon ez mit jelent. A pedagógus igyekezett megértetni velük a kifejezést, ez ismét eltartott egy ideig. Ezalatt a terem bal hátsó sarkában ülő fiú rendszeres káromkodással „segítette” társai és oktatója munkáját, aki azonban egy ízben sem szólt rá a bekiabáló diákra. Szintén e feladat elvégzése közben jelent meg az ajtóban egy roma kislány, aki köszönés nélkül leült az első padba, és vidám társalgásba kezdett padtársnőjével. A tanárnő pár perccel később megkérdezte tőle, hogy hol van Évike, mire a leányzó felháborodva közölte, hogy azt ő honnan tudja, egyébként meg ott van a bolt előtt, beszélget éppen, majd jön. A tanárnő, a legkisebb csodálkozás nélkül tudomásul véve az elhangzottakat, folytatta az órát. Közben az egyik diák folyamatosan bekiabálta a megoldásokat, mire a tanárnő rászólt, hogy jelentkezzen. A diák ezt követően az óra végéig lelkesen lengette a kezét minden kérdés elhangzása után, de egyszer sem szólították fel. Visszatérve az említett hátul ülő fiúra, ő is rajzolt, csak éppen nem azokat a bizonyos kockákat, hanem valami egyebet a pad alatt. Az óra jó felének eltelte után kisebb csoda történt, ugyanis a tanárnő rászólt a fiúra, hogy jó lenne, ha ő is a kockák ábrázolására koncentrálna. Ő felháborodva fogadta a tanár közlését, és néhány újbóli felszólítás után nagy nehezen neki is kezdett a feladatnak. Ekkor ismét tíz percig magyarázta a tanítónő, hogy mit jelent a vízszintes és társai. A fiú ezalatt sorra odakiabált osztálytársainak, hogy „kuss, Jenő, te se tudod, hogy kell”, és egyéb, hasonló stílusú kijelentéseket tett. A tanár ezekre ismét semmit sem reagált, visszatért a már megszokott rezignált állapotba. (Egyébként Jenő, az egyik roma kisfiú volt talán a legszorgalmasabb, egész órán csendben végezte a feladatokat. Szinte bele sem illett a „képbe”).

Szép lassan telt az idő, megérkezett még egy gyerek, ő is leült, tőle már semmit nem kérdezett a tanár. Egy másik felpattant, kirohant a teremből, majd nemsokára visszatért, de ezt a történést sem követte semmilyen tanári megjegyzés. Lassan vége lett az órának, és mi mentünk egy másik terembe, más diákokhoz, ahol egy másik tanítónőt találtunk. Kedvesen köszöntött minket, pár szóban bemutatta harmadikos osztályát, elmondta, hogy ő maga pályakezdő, nem régóta dolgozik ebben az iskolában, de szeret itt dolgozni, annak ellenére, hogy a gyerekekkel igen nehéz bánni. Az órai eleji jelentés után, kisebb nehézségek árán minden gyerek a helyére került, következett a házi feladat ellenőrzése, amit senki sem készített el. Mindegy, mondta a tanítónő, akkor majd itt az órán megcsináljuk. (Engem újabb meglepetés ért, minden gyerek „felnőttesen” magázta a tanárt, ami azért volt furcsa, mert én harmadikos koromban még tanár néninek és nem tanárnőnek hívtam az oktatót, és „mit tetszik gondolni”, nem pedig „mit gondol” típusú mondatokat használtam.) A házi feladatra visszatérve: különböző mondatfajtákat kellett volna írniuk otthon a gyerekeknek, de ez még az órán sem ment nekik, pedig elhangzott, hogy már több órája ez az anyag. Káosz kezdett kialakulni, de a tanítónő ura volt a helyzetnek. Közölte, hogy játék következik, erre a gyerekek is kissé konszolidáltabban kezdtek viselkedni. A játék során (egymás meginterjúvolása előre megadott eldöntendő kérdésekkel) meg kellett figyelni a mondatokra jellemző szabályt, el kellett dönteni, hogy állító vagy tagadó-e a mondat. Nem nagyon ment a feladat. A diákok „poénra vették” a feladatot, a tanár kérdésére, hogy „Szereted a tejbegrízt?”, a válasz az volt, hogy „Utálom, mint a sz*rt.” De a tanárnőt észrevehetően nem lepte meg a válasz, folytatta. Megkérdezte az egyik fiút: „Van három testvéred?” (és várta a választ, hogy „nincs”), mire a fiú közölte kiabálva, hogy „Nekem?! Má’ hogy lenne!”, majd öt-tíz percig ugyanerre a kérdésre, egyre jobban felháborodva – már a saját osztálytársait szidva és többekkel közölve, hogy „Agyonverlek!” – hasonló válaszokat adott. Végül a tanárnő harmadjára is közölte a várt választ, és helyére küldte a fiút. Közben sokan bekiabálták a megoldást, velük mindig kedvesen közölte, jó, hogy tudják, de inkább jelentkezzenek. Ők többségében jelentkeztek is a későbbi feladatoknál, a tanítónő pedig felszólította őket. Így telt az óra, némi csoportmunkával fűszerezve, ahol egyesek jól, mások kevésbé jól együttműködve próbálták megoldani a feladatokat. Majd kicsöngettek, mi megköszöntük, hogy részt vehettünk az órán, és elindultunk vissza az egyetemre.

A következő héten, mint rendesen, az iskolalátogatás tapasztalatait beszéltük meg. Csoporttársaimtól, akik más órákon hospitáltak, hallottam néhány szintén meglepő történetet, például egy negyedikes osztályban a tanár (miközben látogatták az óráját) vonalzóval és pálcával püfölte a gyerekek fejét és kezét (mit művelhet, ha nincsenek látogatók...?!). A megbeszélés során próbáltuk „átrágni” magunkat mindegyik történeten, és igyekeztünk megérteni, hogy adott helyzetben a tanárok miért úgy reagáltak, ahogy azt tapasztalhattuk. Nagyobbrészt nem találtunk elfogadható indokot a viselkedésükre; ilyenkor azt a magyarázatot adtuk, hogy az adott pedagógus talán már „kiégett”, és ezért nem is foglalkozik igazán a diákokkal és hagy rájuk mindent. Persze ez nem jó válasz a tanár részéről, ha tényleg ez lenne viselkedésének az oka, ugyanakkor talán mégis meg lehet érteni. Megpróbáltuk a diákok magatartásának okát is megfejteni, ötletünk lett volna, mint valószínűleg mindenkinek, de végül mindig oda lyukadtunk ki, hogy ők diákok, még gyerekek, bárhogy is viselkednek, a pedagógus az, akinek „tovább kellene bírni cérnával”."

Tanulságok: szerencsére van olyan tanárképző intézmény, amelyik tudja a dolgát. Legalább iskolalátogatáson lássa a leendő pedagógus mi várhat rá. Ha valaki vitatja az integrációt, ne feledje:ilyen szegregált iskola. A pedagógusnak pedig felkészültség és támogatás hiányában esélye sincs.