"A szakszervezetek országszerte felismerték, hogy jobban járnak, ha részt vesznek a reformokban, mintha mások reformjait erőltetik rájuk."

Így kezdődik az a  cikk amiben a NY Times arról számol be, hogy új kollektív szerződést kötött Washingtonban (a főváros) a városi oktatási hatóság és pedagógus szakszervezet.

"A szakszervezetek országszerte felismerték, hogy jobban járnak, ha részt vesznek a reformokban, mintha mások reformjait erőltetik rájuk."

Így kezdődik az a  cikk amiben a NY Times arról számol be, hogy új kollektív szerződést kötött Washingtonban (a főváros) a városi oktatási hatóság és pedagógus szakszervezet.

A megállapodás lényege: a városi hatóság nagyobb szabadságot kap a tanárok teljesítmény szerinti értékelésében, akár kirúgásában, cserébe átlagosan 20%-os fizetésemelésért. Az értékelés alapja az évenkénti felmenő (hozzáadott érték) mérés és a rendszeres óralátogatás.

A pedagógusok választhatnak: maradnak a "régi" bértáblaszerű rendszerben, és akkor 20 év múlva érik el az (évi) 106 ezer $ maximumot, vagy a teljesítmény alapú bérezésre vállalkoznak, és akkor 141 ezer  $-t is kereshetnek. Összehasonlításként Washinghtonban az átlagbér 47 ezer.

Ma már a közszférában sincs ingyenebéd. Sok fontos közfeladat áll sorba az egyre kevesebb állami forrásért. Az adófizető akar valamit a pénzéért, és az a terület kerülhet előrébb, aki jobb szogláltatást tud nyújtani (vagy legalább ígérni). Volt már Magyarországon nem 20%, de 50%-os béremelés, ami minden különösebb következmény nélkül tünt el néhány év alatt pénztárcákból, anélkül, hogy bármillyen hatást gyakorolt volna a színvonalra.

A pedagógus életpálya modellnek (ha nemcsak egy újabb lózung) az lehet az értelme, hogy összekösse a javuló jövedelmeket a növekvő eredményességel. Ehhez három dolog kell, pénz, értelmes szakmai koncepció a teljesítménymérésre, és széles körű egyeztetés az érintettekkel. Én ma egyiket sem látom.