Egyik előző bejegyzésben a Harvard példáját említettem. Néhány nappal később meg is érkezett (a valószínűleg szándékolatlan) államtitkári válasz. Lehet, hogy többen olvassák blogot, mint ezt gondolnám :).

"Úgy vélte: a hazai egyetemek soha nem fognak a Harvarddal versenyezni, Magyarországon nem lesznek 50 ezres létszámú egyetemek, egyszerűen az ország adottságainál fogva."

Hoffmann: A hazai egyetemek nem fognak a Harvarddal versenyezni

Ha a mostani koncepció megvalósul, akkor ez a veszély valóban nem fenyeget.

Kezdjük rögtön a szigorú rögvalósággal. A Harvardot nem azért tartjuk nagyra mert sokan járnak oda. A hallgatók száma 21 000, ezzel szemben például a Pécsi Egyetemé meg 30 000 (és azt se ezért szeretjük). Ez nem véletlen, hiszen ez az amerikai intézmény alig foglalkozik alapképzéssel. (Arra vannak tényleg hatalmas intézmények, pl. University of Texas).

Ugyanis ott is tudják, hogy lehet sok embernek elfogadható képzést adni, vagy kevésnek kiválót, csak nem egyszerre egy helyen. Szükség is van mind a kettőre. A kétciklusú képzés (európaiul Bologna) lényege éppen ennek a szervezési nehézségnek megoldása. Az első ciklus tömeges és szükségszerűen uniformizáltabb, a második ciklus pedig sokkal inkább személyre szabott, önállóságot igénylő és rugalmas. Mert ma a minőséget az önálló alkotás képességében mérik és nem a bebiflázott kézikönyvek számában.

A törvény két kulcsszava állítólag a színvonal és közszolgálat.

Mi is a színvonal? Folyamatosan csodálkozunk azon, hogy a magyar egyetemek nem kerülnek be a világ legjobb egyetemei közé. A Times 200-as listáján fenn sem vagyunk, az egy sanghaji egyetem által készített ARWU listán 300-400 között (Európában 124-168) két intézmény található az ELTE és a Szegedi Egyetem. Érdemes megnézni a szempontokat: legnagyobb súllyal mindkét listán a idézettség , tehát az értékes, újszerű tudományos közlemények száma esik latba. Ebben komoly egyetemeken természetesen nagy szerepet játszik a hallgatók munkája. És bizony ebben erősen le vannak maradva a magyar intézmények.

Ezen semmit se segít a szigorúbb munkarend, meg a kevesebb vizsga, a kétciklusú képzés szétverése, vagy éppen az egyetemek és főiskolák mechanikus kategorizálása (ami persze az egyházi felsőoktatásra nem vonatkozik). Sőt. Éppen a több hallgatói szabadság kell, mert az alattvaló nem igazán kreatívitást serkentő státusz. A mesterképzés kereteinek oldása és a doktori iskolák tudományos műhellyé alakítása is segíthet. Na meg a persze a kutatást támogató finanszírozási rendszer, amit meg akarnak szüntetni, és az intézmények versenye a hallgatókért, amit szintén. Szóval több verseny, és bizony több Bologna kellene és nem kevesebb. Arról már nem is beszélve, hogy mennyi esélye van ma egy magyar egyetemnek Nobel díja oktatót alkalmazni, esetleg Nobel díjas hallgatót nevelni (ez ARWU egyik fontos szempontja). Ennyit a színvonalról.

A másik kulcsszó a közszolgálat. Ez azonban nem a kormány által képviselt aktuális elképzelések szolgálatát jelenti, mint a törvény szerzői gondolják.

Ha van közszolgálat, akkor az azt jelenti, hogy a valamilyen sokakban jelentkező, hosszú távú társadalmi igényt elégít ki az adott közösségi szektor. Nemcsak az elmúlt 25 év szakmai konszenzusa mutatja, hogy a felsőfokú végzettség viszonylag széles körű megszerzése ilyen jogos igény. A nemzetközi összehasonlítások is azt mutatják, hogy azok a gazdaságok eredményesek, ahol magas a diplomás munkaerő aránya. A közhiedelemmel ellentétben a magyar foglalkoztatási adatok is azt mutatják, hogy a jelentősen jobb az elhelyezkedési esélyes és a bérezése a diplomásoknak. Ezért és nem valamilyen sznobizmus miatt fizetnek a családok meglehetősen sokat a diploma lehetőségéért a költségtérítéses képzés szürke zónájában.

Ehhez képest az új koncepció láthatóan úgy képzeli, hogy a felsőoktatásban való részvétel valamiféle állami kegy, amit a hallgatónak ki kell érdemelnie,és mivel a mai fiatalok erre méltatlanok szűkíteni kell a felsőoktatás kereteit. A következmények világosak: épp a közszolgálati funkció gyengül. Az emelt szintű érettségi és a nyelvvizsga sokkal nagyobb eséllyel elérhető egy jobb módú diáknak. Ennek következtében a középosztálybeli is az elmúlt években egyre nagyobb számban megjelenő hátrányos helyzetű diákok fognak kiszorulni az intézményekből. Ez nem közszolgálat, hanem magán és egyházi oktatás állami pénzen.

Nagyon nagyot téved az oktatás irányítója, ha azt hiszi, hogy a magyar felsőoktatási intézményeknek nem kell versenyeznie a Harvarddal, vagy általában a világ elit egyetemeivel. Bizony versenyeznie kell. Versenyeznie az oktatókért, a tudományos lehetőségekért, a végzetek elhelyezkedéséért, a figyelemért és hallgatókért. Nem is csak a magyar hallgatókért, akik egyre könnyebben elmehetnek, hanem az azokért a külföldi hallgatókért is, akiket mi szeretnénk idecsábítani.

Igaza van Pokorni Zoltánnak:

A politikus szerint a vitaanyagból nem derül ki, hogy mitől lesznek versenyképesek a hazai egyetemek. A koncepció zárt rendszerként számol a felsőoktatással - mondván, hogy az közszolgáltatás -, pedig ez egy piac - mondta Pokorni. Szerinte a diákokat érintő korlátozások - például a vizsgalehetőségek szűkítése - nem jó lépés. "Lehet a diákokat vegzálni, hogy hányszor vizsgázhatnak, de egy idő után a legtehetségesebbek elmennek" - mondta, hozzátéve, hogy pusztán azért, hogy "legyen rend", a hasonló intézkedéseknek nem látja értelmét.

Az eredményes versenyhez aztán nyitott alapképzés és elit mesterképzés, rugalmas, önállóságra épülő oktatási formák, átlátható vetélkedés az intézmények között, és teljesítményorientált finanszírozás kell: épp az ellenkezője, mint ami a mostani törvénykoncepcióban van.

Lehet persze ezen az úton is menni, de nem kétséges, mi lesz az eredmény. Aztán marad az a búslakodás, hogy a Világösszeesküvés akarja tönkretenni a magyar felsőoktatás, mint ebben a riporter és hálás alanya gyorsan meg is egyeznek (a videón 6:45 körül, érdemes megnézni).