Ami a testnevelés ügyében zajlik, a szokásos politikai kavarás valódi megoldás helyett.

Az Országgyűlés végül meggondolta magát, és mégsem írta elő törvényben a napi kötelező testnevelés órát, pedig ez régi követelése a mindenkori sportlobbinak.

Úgy tűnik, végül akadt valaki az oktatási bizottságban, aki felhívta a figyelmet arra, hogy törvényben nem lehet testnevelés órát tartani. Szóval sportcsarnokok, tornatermek, meg mindenféle ilyen kell. Arról nem is beszélve, hogy a többlet testnevelés órához többlet tanár és óraszám is kell. Ami azt jelenti, hogy ha nincs többletpénz (márpedig úgy tűnik nincs), akkor az országgyűlés rendel, az önkormányzatok pedig fizetnek.

Az igazán bájos  az indoklás: "a szakmapolitikai egyeztetések hiánya". Az elmúlt napok törvénykezési ámokfutása után elég vicces. A buktatás bevezésénél vagy az iskolák egyházai kézbe adásánál ez azért nem volt olyan fontos.

De a fő baj az, hogy az igazán lényeges dologról nincs szó. Az igazi kérdés az, hogy mi történik az alatt az idő alatt, amit a gyerek az iskolában és körülötte testneveléssel tölt.

Ma ugyanis az a fő gond, hogy a tornaóra (tisztelet a nem is olyan kevés kívételnek) épp arra nem alkalmas, hogy megszerettesse a mozgást.

Nem  igazán elérhető az iskolán kívüli gyereksport sem, és ezen aligha segít az, ha az állami támogatás inkább az (elvileg) üzleti alapon működő látványsport támogatására megy.

A testvevésoktatás a hagyományos iskola áldozata. Az iskolában az a komoly tantárgy, aminek tanórája, tanmenete és természetesen szigorú osztályozása van. Ha pedig ezen mérik a tantárgy komolyságát, akkor testnevelésből is lesz minden ilyesmi. Ha a tanár ügyes, persze minden ilyen korlát ellenére lehet eredményes, de ez nem könnyű.

Nem azért müködik a tantervlogika különösen rosszul a testnevelésnél mert az "nem igazi tantárgy". Hanem éppen azért, mert a mozgás a gyerek természetes tevékenysége, amit gyötrelmes  ebbe az iskolai kalodába szorítani. Persze általában sikerül: csak a dolog értelme, a sport öröme veszik el közben.