Osztolykán Ágnes képviselő meg akarta tudni, hogy vajon mégis mi a bánatra gondolt az ország miniszterelnöke, amikor arról beszélt:  "Azt szeretném, hogy Magyarországon olyan felsőoktatási rendszer működjön, ahol képes legyen minden diák maga állni a tanulási költségét. Mindenki a teljeset. " 

Feltéve, hogy a kormányfő tényleg gondolt valamire,  Balog Zoltán miniszter válasza biztosan nem világítja meg, hogy mi is lehetett az, mert még az ilyenkor szokásos kormányzati semmitmondáshoz képest is információhiányosra sikeredett.

Először is kapunk némi unortodox közgazdasági leckét. Megtudjuk, hogy az a jó, ha az "alrendszerek" nem termelhetik újra a még meg se szüntetett államadósságot, de ez persze nem jelent forráskivonást. Ez a gondolat   elég nehezen értelmezhető, mivel az állami támogatástól való elbúcsúzáson túl másként nem igen tud hozzájárulni a felsőoktatás az államadósság elleni, heroikus de mérsékelten sikeres harchoz. Arról már nem is beszélve, hogy ha a hallgatók maguk fizetik a teljes költségeket, akkor nyilván az államnak nem kell, tehát mégiscsak megtakarít némi pénzmagot.  A válasz szerint jóságos állam bácsi  nem hagyja magára a tudásra áhítozó fiatalokat. A diákhitel új rendszere majd gondoskodik arról, hogy továbbra is legyenek mindenkinek karnyújtásnyi közelben maradjon a felsőoktatás

A képzés teljes költségét fedező hallgatói befizetés (amit tandíjnak is nevezhetnénk, ha miniszterelnökünk nem utálná ezt a szót) rendszere nem feltétlenül az ördög incselkedése. A huszadik század közepe óta azonban a piacpárti felsőoktatási rendszerekben (Egyesült Államok, Ausztrália) is számos különböző szempontok alapján elosztott állami ösztöndíj biztosítja egyre több fiatal számára az egyetemekre való bejutást. És itt nem később visszafizetendő hitelről  van szó (természetesen arra is van lehetőség), hanem valódi ösztöndíjról. Olyan rendszerről a fejlett országok között egyben sem tudok, ahol kizárólag a diákhitellel oldanák meg a felsőoktatás állami finanszírozását. A tandíjrendszer csak egy, a szociális szempontokat és az egyéni teljesítményt figyelembe vevő ösztöndíjrendszerrel kiegészítve nem teszi a felsőoktatást jómódú diákok magánjátszóterévé.

Ezzel szemben az új diákhitel teljesen érzéketlen a társadalmi helyzetre, és nem ösztönzi a minőséget. Már most le lehet fogadni, hogy legnagyobb mértékben azok a tehetős diákok fogják igénybe venni, akik felismerik a 2%-os kamatban rejlő jelentős pénzügyi lehetőségét, és nem aggódják halára magukat a későbbi visszafizetés miatt. Joggal reménykedhetnek a jó indulásban, végszükség esetén a család támogatásban.Ezzel szemben a szegényebb diákok inkább lemondanak majd a felsőoktatásban való részvételről. A család még nyögi a korábbi lakáshitelt kamatait is, és nem igen támogatja azt, hogy a csemete is pár milla adóssággal kezdje az életét. Ráadásul a kedvezményes kamat  fenntarthatósága is felette kétséges.

Ehhez még az a zseniális ötlet társul, hogy a közszolgálatba lépők számára az állam majd elengedi a hitelt. Eltekintve attól, hogy ha annyira szereti őket, akkor akár rendes bért is fizethetne nekik, ezzel az a baj, hogy közben éppen ismét leépítik a közszférát. Így aztán, hogy az oktatásnál maradjunk, az a sajátos helyzet áll elő, hogy a tanári állást találó ifjú pedagógusnak elengedik a tandíját, míg társa, akinek nem tud elhelyezkedni, egész életében fizethet. És mindezt persze előre nem lehet tudni, tehát úgy kell beugrani az adósrabszolgaságba, hogy fogalmad sincs, hogy később elengedik-e vagy sem a tartozást. Szintén roppant igazságos lesz, hogy az állami (és fogadni mernék, hogy az egyházi) iskolában tanító pedagógusnak elengednek majd egy szép summát, annak viszont, aki alapítványi iskolában mer tanítani, nyilván nem.

Összességében úgy tűnik, hogy a kormány már annyira belekavarodott a tandíjjal kapcsolatos hazudozásba őszinte beszéd hiányába, hogy sok  ötletből csak a felsőoktatás végzetes leszűkítése marad. Ez pedig valóban merénylet egy egész generáció ellen.