A konzervativizmus a magyar oktatásban is a régi jó rend visszaállításában látja gondok megoldását.

Horn Dániel a Narancsban úgy véli, hogy az oktatásra váró kormánypolitikáról keveset tudni a leendő államtitkár nyilatkozatain kívül. Nincs teljesen igaza, a KDNP-nek van oktatási programja, bár abból elég kevés konkrétum derül ki, magyarán bármi és bárminek az ellentéte is következhet belőle.

A nyilatkozatok konkrétabbak. Úgy tűnik, a kötelező erkölcsoktatáson túl (amiről leginkább az jut eszembe, hogy Aronson szerint Amerikában az iskolai lövöldözéseket a tízparancsolat kifüggesztésével akarták orvosolni), a buktatás és az osztályozás tilalmának eltörlése áll a középpontban (legalább is a kampány idején).

Nem kétséges, népszerű követelés. Horn szerint leginkább a pedagógusok lustasága okán. Nem hiszem, bár bizonyára kis öröm a fél délután szöveges értékeléseket írni, vagy éppen a szülőkkel külön beszélni (még ha nem is kell az önbevallásos felmérésben teljesen hinni , pláne a heti 6 és fél óra önképzésben, de szép lenne...).

Ennél azomban többről van szó. Az osztályozás és buktatás a pedagógus monopóliumának szimbóluma. Ő dönt az osztályzatról és a bukásról, az egyeztetés és az érdemi indoklás kényszere nélkül. Szöveges értékelés? Felesleges munka, hiszen tudom, hogy milyen a diák. Egyeztetés a szülővel? Hiszen én szakember vagyok, a szülő meg nem. A pedagógus a tudás forrása és ellenőrzője, a diák sorsának ura. Sokáig és sokan így gondolták és gondolják ma is.

Az iskola azonban egyre kevésbé ilyen. Nem mostanában, már vagy 100 éve a pedagógusok jó része arra törekszik, hogy ne ura, hanem segítője legyen a tanulási folyamatnak, ne felettese, hanem partnere a diáknak. Ez sehol sem ment egyszerűen. A Holt költők társasága, vagy a Mona Lisa mosolya erről a küzdelemről szól. Persze nem ám a mában. 50-70 évvel visszatekintve - ott akkor volt aktuális.

Könnyű lenne persze a "tanítani, nem buktatni" népi igazsága alapján kiosztani a pedagógust. Csakhogy az új iskolának sok feltétele van. A t. törvényalkotó könnyen beírja a törvénybe, hogy nem lehet buktatni, de ez igen kevés. Hiába szeretné a szöveges értékelést, ha a pedagógus nem igen kapott felkészítést az ötfokú skálánál bonyolultabb értékelési módszereknél. Egyáltalán, hogy lehet a szülővel egyeztetni, ha nincs egy nyugodt szoba, hogy lehet szövegesen értékelni, ha nincs egy számítógép. A buktatásmentesség akkor ér valamit, ha lassabban fejlődő, lemaradó, másra figyelő diák segítséget kaphat: külön foglalkozást, fejlesztés, na meg egy kis szeretetet. Az utóbbi kivételével azonban ehhez szakember, szakértelem, idő és pénz kell. Csupa olyan, ami ma nagy hiány. Jogszabály, képzés, fejlesztés, pénz együtt hozhat lassan változást.

Most aztán vissza az időben. Egy két reformacerával kevesebb, a pacekből értékelt diákra meg majd 10 év múlva csodálkozunk rá, hogy nem tanult meg olvasni. A kudarcok és bukás után az iskolából kiutált nebuló meg szép egészséges felnőtt lesz, aki a bűnözés himes mezején keresi boldogulását. Néha elfelejtjük, hogy a nemzetközi vizsgálatokon kissé írás és olvasástudatlannak bizonyult nemzedékek nem a "liberális reform áldozatai". Ők még bizony a régi jó rendszerben maradtak tanulatlanok. Most megnyílik a lehetőség újabb korosztályok előtt is.

A politikai haszon is sovány lesz. Az egy-két heti csendes öröm után kiderül, hogy ettől még semmi se lett jobb: se pénz, se koncepció, se remény. Pár év múlva lehet újra kezdeni.