Javultak a magyar diákok eredményei szövegértésből a legtekintélyesebb nemzetközi oktatási mérés alapján  -  ez nehezen fér össze a minisztérium koncepciójával a romokban heverő oktatásról, amely az állami megmentésre vár epedve.

A PISA jelentés három évenkénti publikálása mindig fontos esemény, aminek sok országban komoly oktatáspolitikai következménye van. Mi teszi ezt a mérést ennyire jelentőssé?

Egyrészt az, hogy 34 OECD  tagállamban, praktikusan a világ majd minden fejlett országában végzik egységes módszertannal immár negyedik alkalommal. A méréshez már  26 partner ország, és három kínai tartomány is csatlakozott. Ezért jól alkalmas az országok közötti és az időbeli összehasonlításra.

Másrészt a mérés kimondottan a felhasználható alapképességekre (szövegértés, matematika, természettudomány) koncentrál. Az alapvetően gazdasági profilú OECD ezeket tekinti a fejlődés szempontjából legfontosabb mérhető jellemzőknek. Korábban már idéztem, hogy a PISA által mért képességek javulása milyen jelentős gazdasági előnyökkel járhat. Ez természetesen nem ez az egyetlen fontos szempont az oktatás megítélésére, de minden ország oktatáspolitikai sikerességének (vagy kudarcának) fontos mérőszámairól van szó.

A PISA vizsgálatokon korábban magyar diákok átlag alatt teljesítettek szövegértésből, ráadásul az is kiderült, hogy ennek legfontosabb oka az, hogy rengeteg az olyan diák, akinek rendkívül gyenge a teljesítménye és ezek az eredmények húzzák le az átlagot. Bár az első jelentés publikálásakor 2001-ben az akkori oktatási kormányzat nem sok jelentőséget tulajdonított az eredményeknek, 2002-től az oktatáspolitika egyik fontos céljává vált az alapképességek erősítése és a különbségek csökkentése.

A PISA vizsgálat most nyilvánosságra hozott eredményei azt mutatják, hogy ezeket a célokat a magyar oktatási rendszer részben elérte. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden gond egycsapásra megoldódott, de azt igen, hogy jó irányú folyamatok indultak el. Jelentősen javult a szövegértési képesség (ez nagyon fontos abból a szempontból, hogy a diák mennyire képes később, akár felnőtt korában további ismeretek tanulni). Ráadásul a különbség is csökkent: a minta "gyengébb" részében nagyobb a fejlődés.

A sajtóanyagyag itt olvasható. (Érdekesség, hogy gondosan elkerülték, hogy meg kelljen említeni benne a mérést lebonyolító Oktatási és Kulturális Minisztérium nevét). A részletes kötet ma már nem elérhető a magyar PISA lapról.

Az eredmények rövid, szakértő elemzése az OktpolCafén olvasható.

Egy ilyen vizsgálat részletes értékelése természetesen még hosszú évekig tart, de a politikai értelmezési verseny már elindult. Egyenlőre a leglátványosabb Pokorni produkciója, aki szerint ez az ő miniszterségének sikere, hiszen ezek a diákok 2000-ben kezdték az iskolát, és után két teljes évet az előző Fidesz kormány alatt jártak oda. Az első évek fontosak, de önmagában ennek tulajdonítani a 7 évvel későbbi  sikert még politikustól is túlzás.

Valószínűleg több köze van a valósághoz azoknak a szakmai értékelésnek, amelyek 2002 utáni oktatáspolitikai intézkedéseknek tulajdonított nagyobb jelentőséget. Néhány ezek közül: szövegértést is mérő érettségi rendszer, az  iskolákban bevezetett rendszeres kötelező kompetenciamérés, a kompetencialapú oktatás elterjesztését támogató Uniós programok, a nem szakrendszerű oktatás bevezetése,  a buktatás háttérbe szorítása, esélyegyenlőségi programok.

Ezek egy része  sok vitát váltott ki, és nem is tökéletesek. De az világos, hogy együttesen jelentősen és érdemben segítették elő az alapképességek szintjének javítását. Az kutatás szerint a  javuló eredmények egyik oka az, hogy a  magyar diákok társaiknál többet és szívesebben  olvasnak: úgy tűnik eredményes az a módszer, amely azt is fontosnak tartja, hogy  megszerettesse az olvasást.  (Ebben szerepet játszott a Magyar Lapkiadók egyesületének HÍD programja is - tisztelet érte).

Az ugyanakkor  komoly kérdés, hogy miért nincs ekkora siker a másik fontos területen. Még mindig Magyarország az az ország, ahol a szülők társadalmi helyzete legjobban meghatározza  a diákok eredményét. Ennek magyarázatára is több lehetőség van. Az mindenesetre fontos szempont, hogy a befogadást támogató szakmai programok jóval később indultak indultak el, mint a kompetencialapúak: az integrált pedagógiai rendszer alkalmazása csak 2007-től tömeges. De azt is észre kell venni, hogy nemzetközi összehasonlításban valódi változást  csak ott értek el, ahol hozzányúltak az iskolarendszerhez is, és jelentősen csökkentették annak korai szelektivitását. Ennek legjobb példája Lengyelország.

Mindenesetre vannak olyan programok, amelyek valódi eredményt hoztak. Azonban a kormány ezek jó részét már megszüntette, a maradékot pedig az új oktatási törvény fogja felszámolni. Hoffmann államtitkár asszony azt még se mondhatta, hogy az egész világ téved, ezért azzal próbálta áthidalni a tátongó kommunikációs szakadékot, hogy egyszerűen a tanárok jó munkájának tulajdonította a jó eredményt.Csak hát  a pedagógusok 10 éve is hasonlóan dolgoztak, a javuló eredményt nem lehet ezzel magyarázni.

A vizsgálat eredménye azt mutatja, hogy hoffmanni világkép alapja hibás: nem igaz, hogy "a magyar iskolára senki nem lehet büszke." Nem megalapozott az oktatáspolitika, ami minden gond megoldását az elmúlt nyolc, sőt inkább huszonöt év végső eltörlésében látja, például úgy, hogy elveszi a most agyondicsért pedagógusoktól a szakmai önállóságot. De azért nincs miért aggódni: a politikai hátország szilárd.

Közben az OECD is megkapja a magáét: maga a szigorú Mikola doktor veszi kezébe a dolgokat.