Helyre kis közleménnyel ünnepelte meg magát az oktatási államtitkárság a kormányzati ciklus félidejéhez érkezve. Mondanunk se kell, az eddigi munkasikereknél csak az előttünk álló perspektíva a fényesebb. Sajnos azonban a tények a legkevésbé sem igazolják a tények a kincstári önbizalmat.

Már a kiindulópont is hibás. Nincs olyan adat, amely szerint 2010-re “nemzetközi összehasonlításban is érzékelhetően csökkent a hazai felsőoktatás általános színvonala”. Van viszont olyan nemzetközi összehasonlítás, 2012-ből, amelyik valóban nem fest túl kedvező képet a magyar felsőoktatásról (34. a 48-as listán). Ennek szempontjai azonban aligha hangzanak jól a jelenlegi oktatásirányítás fülében: állami támogatás mértéke, munkaerő-piaci igényeknek való megfelelés, a felsőoktatásba járók magas aránya, nemzetközi együttműködés és nyitottság. Úgy van ez mint az egykori viccben: kicsit még győzünk, és leszünk még 40.-ek, vagy akár 45.-ek is!

Ezzel szemben 2010-ben 10 ezernél is több külföldi diák tanult az állítólag alacsony színvonalú magyar felsőoktatásban. A Magyar Akkreditációs Bizottság függetlenségének felszámolása viszont valóban veszélyezteti a magyar felsőoktatás minőségét és nemzetközi elfogadottságát.

Az új felsőoktatási törvény elfogadtatása sem sikertörténet. A törvény elfogadásának módja, és a törvény tartalma ellen több alkalommal tiltakoztak a hallgatói szervezetek és a rektorok egyaránt. A törvényt csak politikai döntéssel, a felsőoktatás szereplői, a kormánypárti és ellenzéki képviselők által egyaránt megfogalmazott szakmai ellenérveket lesöpörve tudta átnyomni a parlamenten a miniszterelnök.

A törvény korlátozza a felsőoktatási intézmények és az egész felsőoktatás autonómiáját, a szakemberek helyett a kormány kezébe adja a legfontosabb döntéseket, igazságtalan és méltánytalan módon vezeti be a tandíjrendszert. Ugyanakkor a törvényhez kapcsolódó végrehajtási rendeletek jó része ma is hiányzik, ezért az intézmények számára lehetetlen tervezni a következő időszakot.

Az intézményhálózat “elaprózódását” sem vizsgálta meg  kellő alapossággal és koncepciózusan a kormányzat. A felsőoktatás nem biligyártás, az oktatás minősége nem az intézmények számától függ: Réthelyi Miklós miniszter egy korábbi előadásában maga emelte ki, hogy például Finnországban 20 egyetem és 30 főiskola foglalkozik csak műszaki és természettudományos képzéssel. Úgy tűnik az intézmény átszervezési mániában csak egy dolog biztos: a Corvinus megszüntetésére irányuló szándék.

A felsőoktatás fejlesztésére vonatkozó elképzelések között az ünnepel Nemzeti Kiválósági Programról az előző kormány határozott az Új Magyarország Nemzeti Fejlesztési Terv keretében 2008-ban, és 2010 második felében kellett volna elindulnia. A jelenlegi kormány egyenlőre csak arra volt képes, hogy évekkel késleltesse a program elindulását. A “fejlesztési program” általában is a korábban már eldöntött, de a kormányváltás után leállított programok újraindítását jelentik.

Ami a finanszírozási rendszert illeti, egyelőre egy dolog biztos: a kormány a válságot nem a felsőoktatás fejlesztésével, hanem a leépítésével akarja kezelni. Már 2011 elején 20 milliárd forintot vontak el a felsőoktatás támogatásából, a Széll Kálmány terv szerint ezt évi további 38 milliárd forintos sarc követi. Ami pénz marad, az pedig minden jól szerint a kormány nem normatív módon, hanem egyéni döntésekkel kívánja elosztani. Az ábrázatra adott pénzt aztán ugyanúgy el is lehet venni, talán az sem egészen véletlen, hogy éppen az egy doktori ügyben túl sokat okoskodó SOTE-től is visszavon 1 milliárd forintnyi támogatást a kormány.

A kormány politikája egy dologban "sikeres”: abban, hogy elvegye a fiatalok kedvét a felsőoktatási tanulmányoktól. A tandíjrendszer szociális kompenzáció nélküli bevezetése, a díjak kormányzati szabályozása, a verseny korlátozása, az felvételi ponthatárok értelmetlen mechanikus emelése, a legkeresettebb szakok államilag finanszírozott képzésének megszüntetése meghozta az eredményét. 110 ezerre csökkent 140 ezerről a felsőoktatásba jelentkezők száma, tehát minden negyedik felvételiző kénytelen volt feladni terveit. A magyar felsőoktatásból kiszorított fiatalok számára marad a külföldi tanulás és utána munkavállalás. Nincs mire büszkének lennie a kormánynak.