Hoffmann Rózsa leváltása a felsőoktatás felügyeletéről szükséges volt, de messze nem elég. Ugyanis ő csak szimbolikus figurája egy bukott oktatáspolitikának, de valójában a lényegi döntések többségét nem ő hozta. Kövessük most végig üstökösként felívelő, majd kihunyó felsőoktatás-irányítói karrierjét a blog bejegyzéseiből.
Fotó Sós Lajos MTI
Kezdődött azzal, hogy a közoktatással szemben a felsőoktatásban jól láthatóan nem volt a volt a tárcának világos elképzelése arról, hogy mit akar. Először ezért Dux László helyettes államtitkár és Batthyany körös holdudvara kapott szabad kezet . Ennek meg is lett az eredménye, olyan javaslat született, ami miatt a hallgatók az október 23-i állami ünnepségen csináltak balhét (Kié az egyetem?). Tovább növelte zűrzavart, hogy nem csak a hallgatók maradtak ki az egyeztetésből, hanem a Fidesz oktatáspolitikusai is (Pokorni Hoffmannról).
Végül az a megoldás született, hogy jobb, ha az államtitkárság pillanatnyilag nem matat a törvénnyel, hanem helyette Navracsics miniszter vette kezébe a dolgokat, és ültette le egy asztalhoz legalább a kormánybarát rektorokat és hallgatói vezetőket (Felsőoktatási törvény: évismétlésre utasítva). Ezzel egy időre sikerült is kissé lecsillapítani a Fideszen belüli ellenzéket és a roppant simulékony HÖOK-sokat egyaránt (Hoffmann Rózsa győzött?). Úgy látszik, ez sem szolgált tanulságul az államtitkárságnak, mert pár hónap múlva sikerült tökéletesen bebukni a törvényjavaslatukkal a kormányülésen, és Hoffmann külön fejmosást is kapott a miniszterelnöktől. (28 óra és privatizált egyetemek).
Közben az is kiderült, hogy a más baj is lesz a felsőoktatásban. A Széll Kálmán terv ugyanis jelentős, több mint 88 milliárdos megszorítást írt elő az egyetemek és főiskolák támogatásánál, mégpedig leginkább a hallgatók rovására (Most mi van?). Ennek egy részét ugyan később tévedésre fogták rá, (Az apróbetű rejtélye II) viszont a lényeg nem változott, megérkezett az oly sokáig eltagadott tandíj (Megint tandíj: lesz még rosszabb!).
A felsőoktatási törvény olyan lett, mint amit várni lehetett: a pénzkivonást megalapozó ósdi, bürokratikus és központosító (Bucsu a modern felsőoktatás esélyétől). Olyan, amelyik nem a társadalmi mobilitást segíti, hanem éppen ellenkezőleg a szegényebb diákok kizárását (Kit zár ki a zárt szám?). Azért kiszorított hallgatók kaphattak vigasztalást és biztatást, hogy a Himalájába küldték őket, hol meg saját elméjük univerzális mélységeibe (Hoffmann elméje univerzális?). Akin mégsem segített simán a buzdítás, annak rendelkezésére áll a diákhitel 2 - maga összes kockázatával és mellékhatásával (A diákhitel állami szerencsejáték). Az államtitkárság ettől még kedvesen megünnepelte magát májusban (Félidős felsőoktatás).
2012 végére aztán a kormány, megrészegedve attól, hogy a korábbi disznóságok milyen csekély ellenállást váltottak ki, nekiállt megvalósítani az önfenntartó felsőoktatás miniszterelnöki ötletét. (Az önfenntartó felsőoktatásról). Ez azonban nem jött be igazán, először szerveződött olyan erős társadalmi ellenállás, ami meghátrálásra kényszerítette a kormányt (Vereség vagy taktikai visszavonulás). A vizsgaidőszakra aztán újra működni kezdett a HÖOK barátságosságára épített stratégia is, és valamiféle részmegállapodás született (Oszd meg és uralkodj), de játszmának még messze nincs vége.
A kormány most Hoffmann részleges távozásával nyilván az újra kezdődő diákmozgalmak élét akarja tompítani. Ez nem lesz könnyű, mert az újonnan kinevezett Klinghammer István rögtön azzal kezdte, hogy felzárkózott a bohócügyi hagyományhoz, amikor cintányéros, gyermekded felvonulásoknak, leendő értelmiségihez méltatlannak nevezte a diákok tiltakozását. Még nagyobb baj, hogy Hoffmann töretlenül folytathatja áldásos tevékenységét a közoktatásban, pedig ott is bőven lenne miért lemondani...
